Indián Tízparancsolat
Gondoskodj a Földről, és tiszteld minden lakóját!
Maradj hű a Nagy Szellemhez!
Mutass tiszteletet embertársaid iránt!
Dolgozz az egész emberiségért!
Segíts és szeress, ahol szükséges!
Tedd azt, amit jónak gondolsz!
Gondoskodj tested és lelked jólétéről!
Erőd egy részét fordítsd a világ jobbítására!
Légy mindig igazságos és tisztességes!
Vállald tetteid következményét!
Munkahelyemet, munkámat nagyon szerettem, változatos és sokrétű volt. Az ÉKV. Osztály úgy kezelt, mint a saját gyerekét. Előny volt, hogy a nyári gyakorlatokon az alapokat már megtanultam, így egyenest „bedobtak” a mélyvízbe.
A megye kommunális ágazatainak és a szolgáltató cégeknek a koordinálása volt.
Közben főnökeim biztatására megkerestem a város vezetését és beszámoltam a diplomám sikeréről és felajánlottam a városnak. Fekete Nándor, a városi tanács elnöke volt, akinek nagyon tetszett a gondolat és megvette a város a diplomámat.
A dokumentumokra és a későbbiekben, igény szerint elkészítendő kiviteli tervekre kötöttünk szerződést. A dokumentumokért meghatározott összeget elfogadtam, de a kiviteli tervek elkészítésére felajánlott pénzt nem fogadtam el. A tervek elkészítését társadalmi munkában vállaltam el. (Sokan azt mondták, hülye vagyok. Lehet, mondtam nekik, de én így érzem korrektnek.)
Szabadidőmben volt középiskolás barátaimmal jártunk bulizni, a lakótelepen rengeteget túráztunk a szomszéd gyerekekkel.
Az éjszakai alvással volt gondom, bajom, nagyon nehezen álltam át a rendes kerékvágásba. Ugyanis három éven keresztül mindig éjszaka tanultam, rajzoltam. Itt viszont már reggel kezdődött a munka, a délután elment gyorsan jött az este és alig bírtam elaludni.
Aztán valami hiányzott, de nem tudtam mi. Erre a hiányérzetre akkor ébredtem rá, amikor a munkahelyemen valami plakátot kellett rajzolnom, ad hoc jelleggel.
Akkor ugrott be, hogy a számomra mindig fontos – általánosban, gimiben, a fősuliról nem beszélve – a rajz. Na, akkor adtam magamnak egy fejmosást és elkezdtem meditálni, mit is kellene csinálni. Valamit rajzolnom, festenem kell, hogy kreativitásomat lekössem.
Napokig szenvedtem, gyötrődtem a kérdéssel, amikor beugrott a diplomamunkám.
És elkezdődött nálam az Indián falu kiviteli tervének készítése.
Nagy lendülettel, teli energiával és lelkesedéssel készítettem a terveket. A terület beépítési, növénytelepítési, kitűzési stb. terveivel nem volt gondom. Azonban – tanultunk ugyan faszerkezeteket stb., – de biztosabb volt számomra egy gyakorlati tapasztalattal rendelkező emberrel, édesapámmal végig beszélni a falétesítmények megépítésének legstabilabb, legegyszerűbb és balesetmentes mód kiválasztását.
Édesapám mellettem, ölemben a rajztábla és skiccen, szabadkézi rajzolással minden létesítmény megépítését együtt megterveztük. Az eredeti elképzeléstől két dologban tértink el, a két létesítményt összekötő kötélhíd helyett fix fahíd mellett döntöttünk, illetve a „nád” kunyhóknál is fakunyhók kerültek a tervbe. Mindez stabilitás, baleset megelőzés szempontjából volt indokolt: a kötelet a játszó gyerekek/vagy rongálók elvághatják és a nádkunyhót pedig felgyújthatják.
Ezután minden szabadidőmet a tervdokumentációk elkészítésére fordítottam.
Volt eset, amikor hajnali háromkor felkeltem, mert nem tudtam aludni és nekifogtam rajzolni. Édesapám csoszogására lettem figyelmes, jött, hogy miért ég nálam a villany. Amikor meglátta, hogy rajzolok, kaptam egy „szép” jelzőt.
Szumma – szummárum, nem tudom már, hogy mennyi idő elteltével, de elkészültek a létesítmények kiviteli tervei is. Így már egységes volt az engedélyeztetésre alkalmas tervdokumentáció műszaki leírással együtt, csak a megépítés helyszínrajza hiányzott.
Gondolkodtam, beszélgettem főnökeimmel, kollégáimmal, a város illetékeseivel és úgy döntöttünk, hogy a projekt egésze egyszerre úgysem valósulna meg, mert akkor a város minden pénze a lakásépítésre irányult.
Mindenkinek tetszett, amikor elmondtam, hogy a gyerekek számára legérdekesebb lenne az Indián falu, mint szabadtéri egység. Igen ám, de hová kellene megépíteni, jött a következő kérdés.
Első gondolatként a városközpont felett emelkedő Pipis hegyre gondoltunk. Ott a TV torony, a központból a kálvárián keresztül gyalogosan is megközelíthető, a hegyet megkerülve pedig kocsival. A hegy déli tetején állt a gyönyörű, a munkásváros elemét jelképező Partizán szobor, amit minden városba látogató a 21-es útról láthatott.
A Pipis-hegyet elég sokan látogatták, ezért is vetődött fel ez a gondolat.
Már nem is tudom, hogy igazából miért vetettük el a gondolatot.
Következő ötletként a Beszterce lakótelep jött szóba. Ugyanis a lakótelep egy megkezdett családi házas beépítésű kis lakóegység folytatásaként épült, a szlovák határátkelőhöz vezető 21-es állami úttal párhuzamosan lévő völgykatlanba. A Tarján vendéglőtől a Strand_kemping felé leágazó útig.
A lakótelep beépítési terve szerint a tervdokumentációk alapján a lakótelepet megkerülő Medves krt. (Norvég sorházak mögötti) fölött lévő domboldalra teraszos lakóépületek szerepeltek a városrendezési tervében. Azonban a geológiai és talajmechanikai szakvélemények erre alkalmatlannak tartották a területet, mert állítólag csúszott a talaj.
Így a terület – amely a völgykatlan minden irányából látható volt és a lakótelep fölé emelkedett önmagát kínálta az Indián falu telepítésére.
A kiegészített dokumentáció nagyon tetszett a városi vezetésnek és főnökeimnek, kollégáimnak is. Csak pénz nem volt a kivitelezésre.
Saját maga megnyugtatására – mert kertészmérnök nem volt az ismeretségi körömben – a kész dokumentációt felvittem az ÉVM-be –Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium -, és kikértem a kollégák véleményét.
Imádtam hozzájuk menni, mert rangtól, beosztástól függetlenül közvetlen barátias kapcsolat alakult ki velük s mint utólag kiderült ők meg azt a lelkesedét, szakmai elhivatottságot értékelték bennem.
(Volt egy-egy időszak, amikor hosszabb ideig nem volt alkalmunk találkozni, aztán ismét hozzájuk kellett fordulnom. Akkor árulták el, sokat emlegettek, hogy mi lehet velem, megvan-e még a lelkesedésem. Mondtam nekik – több éves tapasztalat után -, hogy voltak bőven pofonok és sikerek is szakmai téren, néha megingott a lelkesedésem, de aztán mindig jött valami olyan hír, információ, ami visszaadta lelkesedésemet, a szakmai elhivatottságomat, emberi mentalitásomat is megsértették már, de kiverni soha nem tudják már belőlem.)
A kollégák átnézték az egész anyagot, terveket. pozitív véleményt mondtak, és nagyok szépnek, esztétikusnak tartották a terveket.
Ekkor megszólalt az egyik nagyon kedves kolléga:
– Te Olgi, nem vagy normális! – mondta és rám jött a rémület, mit rontottam el.
– Miért? – kérdeztem vissza.
– Mi a fenének sraffoztad a fákat, még a metszeteknél az erezetet is berajzoltad. A kivitelező úgy is látja és egyértelmű számára, hogy mi a feladata. – válaszolt.
Megkönnyebbültem.
– Azért, mert én úgy éreztem, hogy így esztétikus és mindenki számára egyértelmű a rajz. – válaszoltam.
– Öregem, de mennyi munka volt vele, egyébként valóban nagyon szépek így a tervek. Én biztos, hogy nem dolgoztam volna így ki. – válaszolta.
Azután elkezdtünk egyéb más szakmai dolgokról beszélgetni, amikor a kritikus kollégám megszólat.
– Olgi! Miből fogjátok megvalósítani, van pénze a városnak a kivitelezésre? – kérdezte.
– Nincs, mert minden fillér a lakásépítésre megy. – válaszoltam.
– Akkor minek készítetted el a tervet? – kérdezte.
Elmeséltem nekik, hogy a város megvette a diplomámat stb, nekem hiányzott a rajzolás, tervezés …..
– Hát, Te csaj, Te „lökött” megszállott városgazdász vagy. – kaptam meg a pozitív jelzőt, majd dőltünk a nevetéstől a többi kollégával.
– Na, idefigyelj! Mennyi pénz kellene a megvalósításhoz?
– Fogalmam sincs –de kb. 250 ezer forintból minden megvalósítható lenne. – válaszoltam neki.
– Na, és ahhoz mit szólsz, ha azt mondom, hogy a város megkapja ezt az összeget? – szólt hozzám.
Nem tudom – csak elképzelem – milyen megdöbbent pofát vághattam, mert mindenkiből kibukott a nevetés.
– Ne nézz már hülyének – válaszoltam -, a minisztériumnak sincs pénze, hisz hetekkel ezelőtt vitatkoztunk, hogy új kukás gépek kellenének az egyik szolgáltatónak, s elutasítottátok kérésünket.
– Ja! Valóban így van, hogy a fenntartási pénzek már szétosztásra kerültek évelején, fejlesztésre nem maradt pénz. – kaptam meg az információimat igazoló választ.
– Hát akkor miről beszélünk? – kérdeztem vissza.
A kolléga sunyin mosolygott az orra alatt és a következőket válaszolta:
– Ma az ország játszóterein, mint Te is tudod, mindenhol csak fém játékok vannak. A fát, mint alapanyagot még nem fedezték fel, csak erdei területeken alkalmazzák pihenő helyeken. Az Indián falud – mondta erősen kihangsúlyozva – új létesítmény belterületre, ezért, mint „kísérleti létesítmény” – re megkapja a város, a kiviteli összeget.
Csak kapkodtam a levegőt, majd így folytatta:
– E célra – kísérleti létesítményekre, újításokra stb. – külön keretünk van, és ebből kapsz a falud megépítésére, pontosabban a város kaphatja meg.
… nem jutottam szóhoz, csak hallgattam …
– A kollégával vedd fel a kapcsolatot, mert ezt a keretet ő kezeli, én megbeszélem vele a feladatot és közvetíts ő közötte meg a város között a szerződés megkötésére. Ahhoz viszont engedélyeztetni kell a tervet, és a kivitelezőt is meg kell nevezni. Na, ez lesz a feladatod és SOS-ben intézd.
Percek kellettek, mire észhez tértem, felugrottam, körbepusziltam a kollégát és elpityeregtem örömömben.
Az aranyos kollégák ott ugráltak körülöttem és próbáltak lelket verni belém.
Akkor én voltam a világ legboldogabb embere.
Boldog voltam. Beszélgettünk még egy darabig, mert volt más megoldandó probléma is, aztán elköszöntem.
Olyan voltam, mint akit elkábítottak, fogalmam nincs, hogy jutottam el a Keletiig és hazautaztam. Nem volt telefonunk, így csak szüleimmel tudtam megosztani örömhíremet.
Másnap aztán siettem be a munkahelyemre, újságoltam a hírt és nyolckor már telefonáltam a városi tanács elnökének:
– Üdvözlöm Fekete elvtárs. Nagy hírem van, megépítjük az Indián falut. – hadartam el telefonba.
– Olgi, nincs semmi pénzünk rá, miből építenénk? – kérdezte, kissé rémült volt a hangja.
– Fekete elvtárs, tegnap fent voltam az ÉVM-ben, és onnét kapunk pénzt a kivitelezésre.
– Olgi, azonnal jöjjön át és mondjon el mindent. – közölte.
Főnökeim természetesen örömmel elengedtek – hisz nekik is nagy öröm és dicsőség volt a hír – és átmentem a Városi Tanácsra.
Fekete elvtárs már várt és pontról, pontra elmeséltette velem a minisztériumban történteket.
Látszott rajta az öröm és megbeszéltük a további lépéseket: fénymásolás, engedélyeztetés, kivitelező stb. Szétosztottuk a feladatokat.
Majd elindult a lavina.
Szakmai szempontból az erdőgazdaságot találtuk legalkalmasabbnak, amit Fekete elvtárs megbeszélt a vezetőjükkel, én már a tervekkel mentem a kijelölt személyhez.
Időközben megkaptuk a szerződés-tervezetet, az építési engedélyt is. Mindent előkészítve vittem a minisztériumba a dokumentumokat és hazafelé már aláírt szerződéssel jöttem.
Innen a feladat az Erdőgazdaságé és a Városgazdálkodási Üzemé volt.
Beindultak a munkák. Ha tehettem, mindennap, munka után kimentem a területre. Egyik alkalommal, édesanyámmal sétáltunk ki, két létesítmény már stabilan állt. Velünk szembe jött két kamasz, egy magas és egy alacsony srác.
A kicsi nyomta a szöveget a másiknak:
– Te, ha kész lesz indián falu, akkor feltesszük, a tollakat elővesszük a …….., és kiabáljuk, hogy: Uf-uf. ”I-ijáó!” ”I-ijáó!” kezünkben „tomahak”
Alig tudtam magamat visszafogni a nevetéstől.
Az építéssel párhuzamosan vették tulajdonba a gyerekek. Nagy jól haladtak a kivitelezési munkák, „kézbe vehették az ifjú „besztercei indiánok.
Amikor leszálltam naponta a helyi járatról, örömmel, ugyanakkor kicsit megrettenve néztem fel az Indián falura. Állandóan teli volt gyerekekkel, a színek kavalkádjával volt teli a játszótér, mert mindenhol gyerek volt.
Egyszer férjemmel mentünk haza és rémülten szólaltam meg:
– Nézd, úristen még a sátrak csúcsán, 5-6 m magasságban is ültek gyerekek.
Csupán néhány kép készült a faluról, már nagyon sajnálom, mert egy-egy séta alkalmával döbbentem láttam, hogy az ajtó nélküli – amit rongálás megelőzése céljából hagytam ki a tervekből -, rongyszőnyegek voltak, bent farönkök, téglákra lakott lócákkal berendezett „helyiségbe” léptem.
042-43-002
Szavakkal nem lehet elmondani boldogságomat, mert a létesítményt a gyerekek magukénak tartották, ami a legfontosabb.
A falu teljesen felépült és a gyerekek tulajdonba vették. Még hátra volt a növénytelepítés, füvesítés és a totem oszlopok kiépítése.
De ezekből már kimaradtam, mert időközben családunk elköltözött 240 km-re a várostól.
A kapcsolatot tartottam kollégáimmal, aztán évek múlva mesélték, hogy már nincs semmi az Indián faluból, mert nem ápolták az „épületeket”, a területet és a link tinik vették birtokba a területet.
Fájó szívvel vettem tudomásul, de ma is boldogan emlékszek vissza és hallom a gyerekek kacagását, magam előtt látom azt a zsongást, boldog gyermek arcokat, akikért fáradságot nem nézve törekedtem az Indián falu megépítéséért.
Célomat elértem, s örömet szereztem az akkori gyerekeknek.
BEFEJEZÉS
Időközben magánéletem másképp alakult, elváltam, Veszprémből Hevesre, majd Balassagyarmatra és 19 év után, visszaköltöztem szüleimmel és lányommal Salgótarjánba.
Hevesen szüleim a strandon voltak és tarjáni ismerősökkel futottak össze.
Beszélgettek, szó-szót követett és a tarjániak az Indián faluról kezdtek „mesélni” édesanyámnak. Egy darabig csak hallgatta, aztán nem bírta tovább– pedig nem dicsekvő tipus -, és elmondta az ismerősöknek, hogy az Indián falut a lánya tervezte és építtette meg.
Ekkor viszont az ismerősök lepődtek meg.
Amikor úgy döntött a család, hogy visszaköltözünk Tarjánba, folyamatosan olvastam a hirdetéseket – természetesen a Beszterce lakótelepen kerestem lakást, és hívogattam a hirdetőket.
Érdeklődtem az egyik szimpatikusnak tűnő lakásról, és amikor odajutottunk, a lakótelep melyik részén van a lakás a következő választ kaptam:
– A Medves krt. felső szakaszán, az Indián falu alatt.
Köpni, nyelni nem tudtam. Megköszöntem a tájékoztatást és elsírtam magam örömömben.
Ekkor 2001 tavasza volt.
Szüleim sokat kiültek a szomszédokkal beszélgetni, ismerősök kutyusaikkal mentek, odaköszöntek édesapámnak.
– Hová mentek? – kérdezte őket.
– Kimegyünk az Indián faluhoz. – válaszolták 2005 -ben.
Ledöbbentem, amikor édesapa boldogan mesélte el élményét.
A Beszterce lakótelep végén, a strand felőli részén vettünk lakást.
A szomszéd tízemeletes lakótömb földszintjén volt a kisposta és a leveleket, számlákat mindig a mamára bíztam, mert így kimozdult, ugyanakkor beszélgethetett a postai dolgozókkal – akik nagyon szerették -, meg ismerőseivel a tízemeletesből.
Egyik alkalommal, könnyekkel teli szemmel jött haza. Megijedtünk, mi történt. Nincs semmi baj mondta, leült a konyhában és mesélt:
„Többen álltak sorba a postán és egymással beszélgettek. Egy fiatal apuka morgott, hogy ezek a mai gyerekek nem tudnak magukkal mit kezdeni, nincs normális játszótér stb.
Majd folytatta:
– Bezzeg, amikor mi gyerekek voltunk, volt játszótér, alig lehetett hazacsalni bennünket az Indián falutól, mindig ott voltunk- mondta.
Anyuka csak hallgatott, majd elsírta magát.
– Mi baj van néni – kérdezte tőle a fiatalember.
– Megbántottam? – kérdezte.
– Nem, szó sincs róla, csak elérzékenyültem azokon, amiket mondott – válaszolta édesanyám.
– Miért, mi történt akkor – kérdezték az ott lévők, mert ők is megijedtek édesanyámon.
– Tudják, nagyon jól esett hallani, amikor az Indián falut említette a fiatalember, ugyanis azt a lányom tervezte és építtette meg. Hihetetlen, hogy azt a területet – mert falu már nincs – még mindig Indián falunak hívják.
Ekkor már 2007-volt.
Most 2011-et írunk, s ilyen az Indiánfalu helye/vagy az Indián falu?
A falu szerepét betöltötte , emberi gondatlanság miatt eltűnt, de a neve megmaradt.
A domboldal – ahol valamikor az Indián falu állt – ma az „Indián falu” nevet viseli az ott élők körében.
Sőt, legnagyobb meglepetésemre – ami információt a dokumentum írása közben kaptam – hivatalosan is, nyilvántartás szerint a terület az INDIÁN FALU nevet viseli!
Ami újabb elismerés a fentieken túl ….
Indián falu.
Fogalom.
Közterület.
Gyermekek szeretett játszóhelye volt, egy végzős városgazdász diplomamunkájának része, ami állami támogatással épült meg egy
– fejlődő városban
– új lakótelepen
a lakótelep, a város és a megye eredményét és az alkotó kezdő szakember sikerét, örök életre szóló elhivatottságát eredményezte.
UTÓIRAT
Az Indián falu gondolata túllépte a megyehatárt is.
Veszprémbe költözésem során a Kommunális Költségvetési Üzemnél kezdtem el dolgozni, mint tervező.
Feltételezem, hogy diplomamunkám sikerének bizonyosságául első feladatom egy Állatkert játszótér megtervezése volt.
Az üzemvezető rábízott a párttitkárra, hogy mutassa meg nekem, hogy már milyen szép, egyedi játékok vannak a városban, amiket ők építettek. Külön kihangsúlyozta, hogy nézzük meg az elefántot is. A kollégával körbejártuk a várost, igazából nem voltam elragadtatva a szabadtéri játékokon, utoljára maradt az „elefánt”, amit meglátva, majd hanyat estem.
A kolléga látta arcomon a reakciómat, mert elfehéredtem és alig tudtam szóhoz jutni.
– Mi baj van Olgi? – kérdezte.
– Mi? Fel vagyok háborodva, hogy lehetett ilyen építeni? – hallgatta döbbenten kirohanásomat a kolléga.
Majd folytattam:
– Funkciójában nagyon ötletes a dolog, mert az ormánya csúszda, a fenekénél fel lehet menni, logikus, mutatós, de őrült balesetveszélyes. Oké, de hogy a fenében lehet betonból gyerekjátékot építeni.
– Először is a lakótelep egy betonrengeteg, amit oldani és nem fokozni kell. A beton, ha elesik a gyerek, azonnal horzsolást kap, a játék minden széle éles, 90 ° – os, elvágja a gyerek kezét, de el is törheti. Őrület.
Na, visszamentünk a céghez, ahol a főnök első kérdése az elefánt volt. Képtelen voltam visszafogni magam, annyira felháborított az-a játék.
Jól össze is kaptunk. Hónapokig ment a szurkálódás, egymás győzködése, míg a végén a főnök beadta a derekát és az állatkerti játékokat elkezdtem áttervezni fából.
Időközben jelzést kapott a főnök a felügyeletes szervtől, hogy az egyik lakótelep melletti kihasználatlan területtel valamit kezdeni kellene, mert állandóan ott lézengenek tinik, dohányoznak stb.
Csupa szemét a terület.
Variáltunk, hogy mit lehetne ott építeni, s a végén a játszótér gondolata merült fel.
Ekkor ledöbbenésemre – mindenki gondolataival volt elfoglalva – nagyot kiáltott a főnököm – ami mindenkit felriasztott gondolataiból -, aki egyébként egy tündéri főnök és kiváló szakember volt:
– Olgi! Oda építjük meg az Indián falut. –kijelentette.
Ledöbbentem a „Pál fordulaton”, majd közöltem a főnökkel, hogy itt nem fog Indián falu épülni, mert az Salgótarjáné, annak a városnak terveztem, abba a közegbe illik.
Nem tetszett a dolog a főnöknek, csak egy hét elteltével nyugodott meg, amikor eléje tettem a skicceket az új játszótérről és a szabadtéri játékokról.
Az utóiraton is túl
Szakember, szülő elégedetlensége:
Építeni mindig tudtunk, igaz nem mindig azt és olyat, ami oda illik, de a fenntartást mindig elfelejtjük, vagy nem is akarjuk…
”A város legfontosabb funkciója, hogy a hatalmat formává,
az energiát kultúrává, az élettelen anyagot eleven művészi jelképekké,
a biológiai újratermelést pedig társadalmi kreativitássá alakítsa át.”
(MUMFORD, L. 1985)
A városi parkok, ha kisebb mértékben is, de az erdőkhöz hasonló környezetvédelmi és pihentető funkciót töltenek be.
Környezetvédelmi szerepe abban áll, hogy megtisztítják a levegőt a járművek által kibocsátott szén-dioxidtól, a hangszigetelés forgalmas utak és lakónegyedek között.
A növények esztétikai értéke növeli a táj szépségét. A városi parkok és kertek pihenési, kikapcsolódási lehetőséget is nyújtanak.
A zöldterületek típusa, felosztása, célja stb. sok féle szempontból rendszerezhető, melyből kiemelném a városi parkokat és azokon belül – cikkemhez kapcsolódóan a játszótereket, mivel környezetvédelmi szempontok mellett jelentős pedagógiai, pszichológiai, a szociológiai és társadalmi szempontokon túl, sőt, a mindennapi életben is meghatározó szerepet tölt be.
Az OTÉK szerint jogszabályilag:
Közpark: több funkciót szolgáló, legalább 1 ha nagyságú és legkisebb oldalmérete is 80 m-nél nagyobb, közhasználatú közterületi zöldterület, amelyet bárki használhat.
Mi is az-a játszótér?
A játszótér általában közterületen elhelyezkedő, kikapcsolódásra, gyermekek szabadidejének eltöltésére alkalmas park, közterület vagy tér. A játszóterek csak nemrég terjedtek el, mióta nagyobb dolognak számít gyermekekről gondoskodni.
A játszótér meghatározó szerepe a gyermeki fantázia érvényesítése, amit a játszótér funkciójából adódó játékok nyújthatnak a gyermekek számára.
A játék általános jellemzői
• A játék örömet okoz
• A játék független
• A játék fejleszt
• A játék észrevétlenül fejleszt
• A játék „szabad”
A játék tehát egyaránt nagyon fontos fogalom a pedagógiában, a pszichológiában, a szociológiában, sőt, a mindennapi életben is.
A játék jellemzői alapján tervezzünk játékot
• Mit fejleszt a játék?
• Mi a célja a játéknak?
• Kinek/kiknek való a játék? (kor, nem, képesség)
• Hol játszható?
• Mikor játszható?
• Hányan játszhatják?
• Kapcsolódik-e a tananyaghoz, ha igen, miben és hogyan?
A játék típusa, a tervezés
A játék típusa, a tervezés lényege attól függhet, hogy
• aznap mennyi szabadidőnk van,
• milyen az időjárás
• milyen a gyerekek hangulata
• mit szeretnénk gyakorolni,
• mely ismeretet szükséges elmélyíteni.
„A játék megolajozza a testet és a lelket.”
(Benjamin Franklin)
Már az őskorban is játszottak valamivel a gyerekek: apró csontocskákból, kövekből, gallyakból saját maguk készítettek játékokat. Később, a gyermekek a játékoknál semminek sem örülnek jobban, elkezdték gyártani őket. Az ókori Egyiptomban egy búgócsigához hasonló szerkezet és a karikafuttatás volt elterjedve a fiúgyermekeknél, a lányoknál pedig kisebb rongy/vagy agyagbabák. Majd elterjedtek a társasjátékok, amelyeket a fiataloktól kezdve a legidősebbekig mindenki játszott.
A XX. és XXI. századi játszóterek
Egészen a 20. századig nem létezett a játszótér fogalma. Ekkoriban építhették meg az elsőt Európában, majd az egész világon elterjedtek. A legtöbb magyarországi játszótéren találunk csúszdát, mászókát, hintát.
Régebben a játékokat fémből készítették, volt szerencsém betonjátékkal is találkozni, de ma már inkább a masszív fából készült játékok terjednek, illetve keverednek a játékok alapanyagai (fa, fém, műanyag).
Alapanyagtól függetlenül mindegyik esetben megvan a létesítmény előnye és hátránya egyaránt ami nagymértékben függ
• a tervezőtől: a pénz/vagy a feladatot helyezi előnybe ( kerti növények csúszda alatt van a homokozó szegélye),
• kivitelezés minősége
• funkciónak megfelelő használata
• korosztály szerinti „játékosok”
• a kísérők/szülők pletyka-délután közötti odafigyelése a gyerekre, alkalomnak megfelelő öltöztetés,
• játszótér higiénikusságának megőrzése
• FOLYAMATOS KARBANTARTÁS!
Nem véletlenül írtam ez utóbbit, mert a zöldterület elhelyezkedésétől, funkciójától, alkalmazott játszó eszközök anyagától függetlenül folyamatos karbantartást, fenntartást igényelnek.
„Az embernek fel kell ismernie a természet más teremtményeivel való
együttélés szükségességét, felismervén a kölcsönös függőség megmásíthatatlan tényét,
mivel az ember is része a természet rendszerének.”
(Gyulai I.)
Utolsó gondolatként hagytam – a fentiekben felsoroltakon túl – személyes, szakmai kifogásomat a jelenlegi játszóterek/szabadtéri játékok tekintetében:
Mi a célja – alapfunkcióján túl – a zöldfelület/park/játszótér kialakításának?
Természetes környezet kialakítása a „beton rengeteg” közé, a beton tömeg által kiváltott merevség oldása, emberközellé tétele.
A gyerekek fantázia világának kielégítése, kreativitásának, közösségi személyiségének fejlesztése.
Ezzel szemben vadítóbb színekkel „díszített”, zöldövezetbe, természetes környezetbe nem illő, egy – két funkcióval bíró eszközök elhelyezése a „divat”.
Ha fémjáték, akkor legyen barna, ha faházikó stb., akkor legyen a z alapanyag eredeti színe/vagy barna, ha műanyag kiegészítő, akkor az legye természetes szín, ne pedig rikító piros, vagy kék.
Miért vetem fel ezeket a gondolatokat?
Azért, mert mint szülő, vagy óvó néni, tanító felháborodva reagálunk, amikor a gyerekünk beszélgetés során, vagy rajzaiban kapjuk vissza a természetellenes színekkel épített játékokat.
Nem ismerik az igazi szép meséket, könyveket – Pöttyös Panni, Öreg néne őzikéjét, Magyar népmesék, pöttyös, majd csíkos könyvek -, amelyekből tanulhatnának, érzelmi gazdagságukat – már amelyik gyereknek van – bővítenék.
Nem ismerik a növényzetet, a természetet, annak értékeit, a környezetet.
A mai gyerek a számítógépen keresztül látottak alapján – a közösség hiánya miatt – alkot véleményt, von le következtetéseket, válik magába fordulttá, fantáziátlan és agresszív.
Ha mindez nem jut el a gyerekhez, nem kellene esetleg ember közelibbé, természetesebbé tenni közvetlen lakókörnyezetét?
A játékokban pontosan visszatükröződnek egy közösség értékei, normái, elvárásai, szemlélete, noha gyakran „rejtett” üzenetek formájában.
Magyarországon működő szabadtéri játékot gyártó cégek mellett, sajnos a külföldi tulajdonban lévő cégek minősített termékeit alkalmazzák az új játszóterek megvalósítása során.
Egy szakember a mai új, eu-s követelményeknek mennyi lehet a kivitelezési költsége: öt milli forintnál kezdődik és a fellegek közelében jár.
Az árak a fellegekben járnak.
A több anyagok – időjárás változás, funkciónak megfelelő használat stb. – különböző reakciókat vált ki az anyagokból ezért rendszeres ellenőrzést, javítást IGÉNYELNÉNEK. A játszótér egyén elemeiről – növényzet, burkolat, egyéb kerti bútor stb. – nem is beszélve.
Egyszóval továbbra is építünk játszóteret – ott, ahol az önkormányzatnak pénze van rá, vagy pályázatot nyer -, a meglévő/volt játszóterek száma csökkent, leromboltuk, tönkre tettük …
Érdemes lenne elgondolkodni a további évek tennivalói között a következőkről:
– a még meglévő fém játszóeszközökkel beépített játszótereket rendbe tenni, természetessé alakítani -, a játszóeszközöket pedig „felöltöztetni, új arculatot adni nekik, mert minden játék egy listasorozatba sorolható, csak, – más-más külsővel,
– az új játszótereinknél pedig a szokványos – csúszda, hinta stb. – mellett/helyett fantázia dús, figyelemfelkeltő nem „ESZKÖZÖKET”, hanem „KOMPLEX LÉTESÍTMÉNY”- eket hoznánk létre, a természet adta lehetőségekkel élve.
Írásom fő témáját nézve, az Indián falut, amit átadásakor, 1980-ban úgy értékelte egy szakember: „Legfőképpen azt szeretnénk, hogy kellőképpen megbecsüljék, óvják meg ezt a többszázezer forint értékű, országszerte párját ritkító létesítményt.”
Az Indián falu megépítésével – vagy ehhez hasonlókkal megfordulnának a dolgok:
„Eddig évszázadokon át a természetbe építettük a településeket, ezzel romboltuk a természeti értéket, most célul űzhetnénk ki, hogy, az épített mesterséges környezetbe visszahozzuk a természetet!”
1980-ban ez kb. 250 ezer Ft-ba került. Ma csak „hasalni tudok”, miszerint területileg egy salgótarjáni játszótér egynegyedét képezi az indián falunak, harmadszori felújítása „csak” 10 millió Ft* – ba került. S mivel harmadszor kellett „hozzá nyúlni, az már kb. 30 millió Ft* ráfordítást jelenhet.
Akkor területi arányokat nézve 40 millió Ft*- ból megépülhetne ismételten az Indián Falu?
*Adataimat sok tényező befolyásolja, mind-mind hasra ütéssel, sacc/kb. meghatározással történt részemről.
Már magam előtt látom – ismerve lépeseiket, eddigi „alkotásaikat” – a döntésre jogosult személyek ellenvetését, gyűlöletét, irigységét sugalló arcvonásait, de magam elé képzelem az Anno 1980-ban épült Indián falu szín kavalkádját adó gyerek-tömeget, fülemben cseng ma is a gyerekek élvezetet, örömet sugalló nevetése!
“A lehetetlen csupán egy nagy szó,
amellyel a kisemberek dobálóznak,
mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni,
mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra.
A lehetetlen nem tény.
Hanem vélemény.
A lehetetlen nem kinyilvánítás.
Hanem kihívás.
A lehetetlen lehetőség.
A lehetetlen múló pillanat.
A lehetetlen nem létezik.”
Ma salgótarjánban itt és ilyen játszóterek vannak :
Csak úgy 