Már 1891-től működöttetett a szénbánya egy villamos erőművet Salgótarján mellett. .
“Róth Flóris nevéhez fűződik többek között a vízválasztói erőmű korszerűsítése, a kisterenyei és a kazári bányászat megindítása, továbbá öt osztályozó és a hozzájuk tartozó szállítórendszerek létesítése. A vízválasztói központi villamos erőmű 1891-ben létesült. Az erőmű egy Pálfalváról áthozott gőzgéppel és egy 2000 LE-s Láng-Ganz gyártmányú gőzturbinával kezdte működését, és 10 000 V feszültségű áramot termelt. A kazántelep ekkor két kézitüzelésű Stirling-kazánból állt, amelyekhez 1912-ben egy-egy újabb kazánt kapcsoltak. Avillamosközpont telephelye körül egy ideig vita folyt, mert a tüzelőanyagot szolgáltató, közeli inászói bányák kimerülőben voltak. Mivel azonban az erőmű az ugyancsak közeli rónai gyenge minőségű szenet jól fel tudta használni, végül is elfogadták a vízválasztói elhelyezést. Az erőmű több lépcsőben tovább bővült: 1915-ben újabb 5000 LE-s, 1923-ban megint 5000 LE-s, 1927- 1928-ban pedig 10 000 LE-s turbina létesült mechanikus tüzelésű, láncrostélyos kazánokkal felszerelve. Az üzemi távvezetékeket fokozatosan építették ki, így az üzemek a helyi áramtermelésről folyamatosan át- álltak a központi áramellátásra. 1925-ben az országosan kezdődő gazdasági válság a bányavállalatot arra késztet- te, hogy a gyengébb minőségű szenei felhasználásával termelt vízválasztói villamos áramot, a távvezeték-hálózat kiterjesztésével, ne csak saját üzemeiben, hanem külső fogyasztók részére is értékesítse. A vízválasztói erőműben eltüzelt gyenge minőségű szenekkel előállított villamos áram termelése gazdaságosnak bizonyult. A bányaigazgatóságon belül áramértékesítő osztály alakult, amely megkezdte Salgótarján tágabb környékén a 10 kV-os hálózat kiépítését.
1942-ben a vízválasztói erőmű 81,9 millió kWó áramot termelt, amiből 11,0 milliót a bányaüzemek, 67,6 milliót idegen fogyasztók használtak fel, az erőmű önfogyasztása 3,3 millió kWó volt. Az erőmű szénszükségletének kielégítésére a rónai és vecseklői bányaüzemet, valamint az erőművet kötélpályával kötötték össze, de mód volt a szénellátásra Zagyvarakodón keresztül is. ”
A korszerűsített vízválasztói erőművet pont száz évvel ezelőtt adták át.
A történetéről Angyal Zsuzsanna doktori értekezésben találtam pár sort:
“A Nógrádi-szénmedence területén már 1910 előtt is működtek kisebb erőművek, amelyek egy-egy bányatelep villamosenergia szükségletét fedezték. A villamosság mint hajtóenergia az 1890-es években kezdett teret hódítani a salgótarjáni szénmedence területén. A bányászat fejlődésével a kiszolgáló berendezések mozgatására kezdetben hőenergiát használtak, és a fejlődés folyamán tértek át a gazdaságosabb villamos energiára. Az 1910-es évek táján a műszaki fejlesztés egyre inkább növetelte egy központi fekvésű, gazdaságosabb villamos erőmű létesítését, az akkori bányatelepek helyzetéhez igazítva. Hosszas tárgyalások után a döntés a Salgótarjáni Erőmű telephelyére, Salgótarjántól keletre esett. Az itteni létesítést több adottság indokolta:
1. A hely Salgótarjántól 4 km-re helyezkedett el az akkori bányaműveléshez mérten központi helyen, és így az energia továbbításához aránylag rövid távvezetékre volt szükség.
2.Szénszállítás szempontjából is alkalmas volt a terület, mivel az erőmű mellett vonult el egy keskeny nyomtávú iparvasút és a Rónabányáról érkező szénszállító kötélpálya, amelynek csilléiből a szenet közvetlenül az erőmű széntárolóiba ürítették.
3. A völgy, amelyben az erőmű épült, olyan természeti adottságú, hogy közel az erőműhöz az itt eredő Zagyva-patakot mesterséges gáttal el lehetett zárni, és ezzel az erőmű üzemeltetéséhez szükséges hűtővízét is biztosították. A kazánok szükséges vízellátást mélyfúrású kutak létesítésével igyekeztek megoldani.
A földterületek kisajátítása után már 1910-ben megkezdődtek az erőmű építési munkálatai, melyet aztán 1912. június 1-én adtak át.
Az első világháború időszakában az erőmű termelése fokozatosan növekedett, a hadiiparnak egyre több villamos energiára volt szüksége. A világháború után azonban az addig tüzelt szén minősége erősen kezdett romlani. A problémát műszaki fejlesztéssel, illetve új berendezések beszerzésével oldották meg, így a két világháború között az erőmű termelése, egyben a képződő salak és pernye mennyisége is folyamatosan emelkedett, mindaddig, míg 1944 decemberében a német csapatok fel nem robbantották az erőművet. Az újjáépítés után 1945 februárjában indult újra az energiatermelés. 1949-ben a Salgótarjáni Erőművet rákapcsolták az országos hálózatra, ami egyre több villamos energia termelését követelte meg. Az erőmű az ezt követő néhány évben érte el legnagyobb évi teljesítményeit. Az 50-es években egyre súlyosabb gondot jelentett a kazánok által mind nagyobb mennyiségbe termelt salak kiszállítása.
Erre a célra korábban egy felvonó szolgált, amelynek javítása és üzemben tartása igen nehéz fizikai munkát igényelt. E berendezés helyett megindult a salakszállító gumiszalag-rendszer, a salakhegyi siklópálya helyett pedig egy korszerű kötélpálya, amely 65 méter magas oszlopaival az akkori évek kiemelkedő technikai eredménye volt. Ezek maradványai még ma is láthatók a salakkúpok közvetlen közelében.
Az 1960-as években került sor a pernyeelválasztás és szállítás tervének kidolgozására, nem utolsó sorban azért, mert a környezetre hulló nagy mennyiségű szállóhamu kezdett tűrhetetlenné válni az ott lakók és az erőmű mellett létrejött mezőgazdasági termelőszövetkezet számára. Több éven keresztül az erőmű tekintélyes nagyságú pernyekárt fizetett a tsz-nek. Egy fejlesztési terv keretében elektrosztatikus porleválasztót helyeztek üzembe, míg a korábban épített elektrosztatikus pernyeleválasztó helyett multiciklonos leválasztást alakítottak ki. A leválasztott pernyemennyiség fogadására egy 20 vagonos pernyehombár épült, amely ciklonberendezésen keresztül fogadta a pernyét; a pernye kiszállítása a kötélpályán az erőmű melletti salaktérre a hombár alá épített nedvesített dobon keresztül történt.
A 60-as évektől kezdődően a nógrádi szénbányákból felszínre hozott szén minősége rohamosan kezdett csökkenni, ennek megfelelően az erőmű termelése kezdett visszaesni. A szén minőségének romlása, a bányák egymás utáni kimerülése és a bányászati racionalizálási program előkészítői voltak annak, hogy 1973-tól a Salgótarjáni Erőmű a széntüzelésről áttért az olajtüzelésre. Ettől az évtől kezdődően tehát leállt a salakpernye termelése és deponálása a vizsgált területre.
Maga az erőmű még a 90-es évek elejéig működött egyre csökkenő kapacitással, majd 1992-ben végleg leállt a termelés.”
Mára ennyi mardat belőle:
A Schulz kémény az igazi
Csak úgy 
Hatvan esztendővel ezelőtt ott dolgoztam az erőműben mint villanyszerelő.
De Scholc Rudibácsi az akkori Villamos osztályvezető beosztott Barta Karcsi bácsi mellé Táblásnak és ott megtanúltam azt, hogy kell egy turbó egységet a hálózatra kapcsolni vagyis Szinkronizálni. Majd felterhelni a gépet.
A németkatonák csak a 3-as gépet robbantották fel mert az még forgott, az egyes gép turbináját Inotára vitték el, hogy ott tudják indítani az első turbó egységet mert az alukohó nak kell a villamos energia. Az egyes generátort fázisjavításra használtuk és valamelyik intuló egységgel összekapcsolva vittük fordulatra és felgerjesztett állapotban a feszültség szintet javítottuk vagyis a cos fít javítottuk.